2014.12.23. 14:26, Shoe
Szofi
Csak ülsz és vársz. Nem történik semmi, tulajdonképpen te magad sem tudod hogy pontosan mire is számítasz, mi az a bizonyos valami, amiért képes vagy minden tevékenységedet feladni abban a pillanatban, és megállni egy meg nem határozott időre. Addig amíg ki nem derül...
...Miért vagyok ilyen szomorú?
'Hiába vágysz valamire amit nem érhetsz el. Sosem fogsz akkorára nőni hogy elkapd és megszerezd, mert mindig többet és többet akarsz majd. Sosem elégedsz meg azzal amid van...'
Érezni. Érezni valamit, valami mást a végtelennek tűnő fáradtságon, elnyűttségen kívül. Mintha teljesen üres lenne belül.
Újra szerelmesnek lenni, nem. Egyszer, valaha szerelmesnek lenni. Soha nem tetszik meg neki senki és semmi. A macskákon kívül. Imádja az állatait. A két kis vakarék kitölti az életét, legalább ők. Senki, nincs senki. A fejében egy lágy mosoly képe jelenik meg. Hozzá tartozói két sötét szem melyek morcosan pislognak, a tekintet eltorzul. Mégis olyan édes.
Nem érzek semmit, csak ezt a valamit. De mit is jelent a 'valami'?
Lehunyja a szemét. Egy pillanatra megvakult. De csak egy pillanatra.
***
Az éjjeli összebújást, követték a jó reggelt kínáló kellemes csókok és az a fajta kielégíthetetlen vágy, amit csak egy módon tudunk elérni. Szex.
Mit is jelent ez a szó?
Két ember, esetünkben Anna Marbl és Jared Smith megkezdték fizikai kapcsolatukat. Ha ehhez a "folyamathoz" érzelmek is társulnak, akkor nevezzük szeretkezésnek a dolgot. Szóval minden szempontból jó. Általában.
A szeretkezés jó. Annának legalább is nagyon jó volt. Majdhogynem sírni kezdett mikor végre úgy érezte hogy szeretik. Hogy valaki tényleg szereti. Ez elég röhejes. Szerintem legalább is.
Hogy valaki ennyit hánykolódjék azért a pár pillanatnyi örömért, ami neki jutott. Azt hiszem igen, szánalmat gerjesztő és olyan szinten átlátszó, hogy undort kelt az emberben.
Amikor Szofi másnap meglátta őket a folyosón egymásra mosolyogva, és titkolva az előző este történtjeit felfordult a gyomra. Szerelem a levegőben. Nem is,.. Szerelem egy olyan alak között aki az idegeire megy, és egy olyan ember között, aki iránt meglehet hogy ő is érez valamit. Inkább ez volt az ami a szívébe markolt és felgyorsította a pulzusát.
Először látta mosolyogni Jaredet. Először amióta találkoztak, amióta megpillantotta. Mégis miért olyan furcsa ez? Az embereknek vidám az arcuk amikor boldogok. Mosolyog a szemük, a szájuk, az orruk, a szemöldökük. És csillognak a jókedv levakarhatatlan cukormázától.
-Szia Szofi!
-Sziasztok.
-Hello.
-Mi újság?
-Semmi, fáradt vagyok. Szóval most.. Ja, sziasztok.
A fiú csak nézi. Ámulatba ejti. És valamiért arra gondol hogy elmulasztott egy jó lehetőséget. Egy fantasztikus szőkét. De aztán ismét a lányra pillantott, és elszállt minden kétsége. Hiába volt a másik olyan könnyen kapható, a srácok valahogy mégis inkább arra vágynak amit nehezebb elérni. Ami távolabbinak tűnik. A gond csak az hogy gyakran lusták küzdeni, a lányok meg túl bizonytalanok ahhoz hogy önként megtegyék az első és az utolsó lépéseket.
Most mégis értette. Tudta jól hogy miért tudná még százszor föladni azt az adott lehetőséget ő érte. Apró, de húsos ajkak, hamvas bőr, szimmetrikus arc, hosszú szempillák, formás csípő, és még ezerszer elmondhatnánk ugyanazokat a gyönyörű tulajdonságokat amiket eddig már felsoroltunk, utoljára hagyva az emberi egyéniséget. Csak még szebb lenne.
Anna bizonyos szempontból könnyű préda volt, viszont egy másik nézetből nehezen megkaparintható lány. Nem tudni hogyan adódik össze ez a kettő, de mindenki aki érzett már egy picit is szerelmet tudja miről beszélek.
Valamiért égető késztetést érzett arra hogy megragadja és kiterítse a padra amin ültek. Ők már azelőtt túlestek az "ismerkedésen" mielőtt összejöttek volna, de még új volt számukra az érzés hogy kellenek egymásnak, mindenestül és végérvényesen. Egy kisebb örökké szóló szerelemben.
-Szökjünk el!
***
-Néha úgy érzem, hogy nincs tovább. Az agyam csak úgy elkezd kattogni és akkor nem tudok leállni. A fejemben pár pillanat alatt játszódnak le a múlt eseményei, és akármennyire is próbálkozom, nem tudom abbahagyni. A gondolatok gyötörnek belül, úgy érzem széttépnek, és legszívesebben fognám a konyhakést és kivájnám őket.
Anna elkeseredetten hallgatta a lányt. Nem azért mert sajnálta. Jelen pillanatban nem volt képes együttérzésre. Csak a saját problémáival volt elfoglalva. A szemei hosszasan nézték az előtte magyarázó arcát, de a gondolatai egyre csak a tegnap éjjelen jártak. Azt mondják hogy másnapra minden jobb lesz, és már egyáltalán nem úgy fogsz visszaemlékezni a tegnapra mint akkor, sokkal kevésbé lesz borzasztó. Mint egy egyszerű rémálom, elsuhan a sötétségben. Az a gond ezekkel a mondatokkal hogy túloznak. Ami történt nem fog eltűnni, mindig ugyanúgy fájni fog, csak kevésbé érzékeled majd. Mert az agyad elraktározza a legmélyebb helyre, ha lehetséges olyannyira mélyre hogy ne is emlékezz rá. Voltatok már olyan helyzetben hogy a testetek és az agyatok is egyszerre lesokkolt, és aztán nem emlékeztetek az eseményekre azok megtörténte után még egy jó darabig?
Az első ütés ilyen volt. Aztán a második és a harmadik is. És az egész csak úgy megtörtént. Olyan gyorsan és mégis megdermedve zajlottak az események hogy azt nem lehet felidézni. Tudod hogy így volt, de közben mégsem vagy benne teljesen biztos. Aztán már nem vagy képes felfogni, csak az a nyomó érzés marad a tüdődben és a szívedben, és az hogy nem tudod abbahagyni a sírást, majd már arra sem emlékszel hogy miért sírsz egyáltalán? Hogy miért érzel ilyenkor bármit is. Ilyenkor már nem gondolkodsz azon hogy miért pont neked jutott ez az élet? Hogy mégis mit követtél el amiért ezt érdemled?? Csak egyszerűen tudod hogy ez így van és hogy ezen nem változtathatsz. Ez nem a beletörődés. Csak reális gondolkodás. Ilyenkor már annyira nem számít semmi. Semmi más, csak te. Az arca sértetlen, tökéletesen tündöklő arcszerkezet, bőr amit körülölel az a káprázatos barna hajzuhatag. Gyűlöli az egészet. "legszívesebben fognám a konyhakést és kivájnám őket." Végiggondolta és ő is valami ilyesmire vágyott jelen pillanatban. Vajon Szofit is verték már meg? A csuklóira nézett. Pár karcolásnak tűnő heg, és 2-3 frissebb vágás. Sosem értette meg azokat akik képesek megvágni magukat mert úgy érzik hogy ettől megkönnyebbülnek. Egyszer kipróbálta amikor kisebb volt, de nem érzett semmilyen megváltó jelenséget. Csak azt ahogyan kissé égetve csípi a bőrét a belefájt penge. Pedig direkt nem vágott mélyre. Aztán megpróbálta még egyszer, ezúttal sokkal erősebben, ami kifejezetten fájt. Alig lehetett 12 éves. Elkeseredett, de egyáltalán nem érzett semmit. Inkább a kíváncsiság hajtotta mint az érzelmei. Aprócska mutatóujját belemártotta a kibuggyanó vérgömbökbe aztán elkente őket a karján. Az apja ekkor nyitott be és riadtan szemlélte az eseményeket. Először fölpofozta a kislányt, aztán próbálta nem elveszteni a fejét és ellátni a sérülést.
-Mégis mit művelsz??! Meg akarod ölni magad?? Természetes hogy ilyenkor megijednek az emberek. Nem is tudott rá haragudni, de akkor egyáltalán nem értette hogy miért ütötte meg az apja.
-Nem.
-Sajnállak.
-Nem kell.
-Akkor minek mondod el ezt az egészet?
-Ö, mi? Hogy, minek?
-Bocs, nem úgy értettem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés