7.

Csak ült és bámult maga elé. A padló mintázata egy darabig lekötötte figyelmét, majd teljesen elmosódott előtte a látkép. Eleresztette magát és hátrazúdult. Elernyedt teste belezuhant a párnák tömegébe és úgy tűnt, talán végleg ott marad. Talán ha szép lassan a kifújja az összes levegőt ami a tüdejében feszül, és nem lélegzik többet, véget vethet mindennek.

Sosem jár sikerrel.

Ezt a folyamatot minden egyes nap elvégzi. Mikor hazaér a munkából és ledől. Egyedül a csöndben és nyugalomban. Túlságosan nagy hangzavart kelt, megsüketül a némaság közepette.
A lépések mindig ugyanazok:

Lefekszik, elpunnyad.

Semmi gondolat nem kavarog a fejében, megpróbál elaludna. Néha sikerül, de az esetek többségében nem nyomja el az álom.

Majd nézi a lelki szemei előtt megjelent mozivásznon a levetülő emlékeit.

Azonban ezúttal más volt. Nem bírt tovább egyhelyben maradni. Nem tudott a meleg otthonban várakozni arra a napra, ami talán sosem jön el. Csak annyira vágyott hogy szeressék. De néha rosszul választjuk ki az illetőt akitől elvárjuk ezt a csekélységet.

Fölült, még küszködött egy darabig a könnyeivel és a szoruló tüdejével majd összeszedte magát. Letörölte az apró vízcseppeket a szeméről és a szekrényéhez bandukolt. Talán csak annyi fordult meg a fejében hogy már úgy is mindegy. Este 8 óra van, ha ügyes, gyorsan el fog készülni.

Lezuhanyozott és fölöltözött, kisminkelte magát, a szájára vörös rúzst kent, a haját ifésülte, de nem törődött vele sokat. Igazából nem is nagyon kellett sok idő a készülődéshez, így háromnegyed kilencre végzett is.

Nem tudta pontosan hogy hová kéne mennie, vagy hogy kivel, mit kéne tennie, és hogy szerda este nyitva van-e valami.

Az emberek többsége a szerelmével, vagy legalább is olyan illetővel veszíti el a szűzességét akivel együtt jár, kapcsolatban van. Szofi Brownnak nem pont így sikerült átlépnie a felnőtté válás ezen mértékadó szakaszát.

***

Zaklatottan lépett ki a félhomályba az emberek közé. A szíve mélyén szégyellte magát, és talán mégelkeseredettebb állapotba kerül mint volt. Legszívesebben elsírta volna magát. Persze ez teljesen normális dolog nem? Ezen mindenki átesik. Csak, nem pont így. De bizonyára nem ő az egyetlen aki így esett túl a dolgokon. Mégis, olyan bűntudat és önutálat töltötte el. Ami bent történt, borzasztóan fájt, és még most is elég kellemetlenül érezte magát, főleg hogy a bugyija is elszakadt, így azt is dobhatta ki a fenébe.

Az arcán mégse tükröződött semmilyen érzelem. Ugyanolyan unott és arrogáns feje volt, mint minden más nap. A szeme alatt kis karikák, a rúzsa ugyan némileg elkenődött és a szeméről is elfolyt a smink, de még így is megmaradt az a tökéletes szépsége. Olyan érinthetetlennek tűnt, annak ellenére hogy már nem volt az.

Az emberek belevigyorogtak a képébe és próbáltak táncolni arra a nevetséges ricsajra, amit a korabeliek zenének neveztek, bár ő egyáltalán nem szimpatizált ezzel a stílussal. Kikerülte az embereket és az italok felé irányította lépteit. Ledöntött 3 pohár whiskyt és még valami ismeretlen eredetű vörös italt, amit fél decis műanyag poharakban tároltak az asztalon. Így is volt benne némi szesz(nem is kevés), de a történtek után úgy érezte hogy az nem szeretne emlékezni az éjjel történtekre, még ha a következmény erős fejfájással és elég valószínű hogy hányással jár is.

Reggel 7-kor az ágyában ébredt, ugyanazokban a ruhákban amikben szórakozni volt. A feje ugyan nem fájt, de votl egy olyan sejtése hogy ha fölkel mindent látni fog majd a padlón amit előző este magába döntött. Azon gondolkozott hogy ha teherbe esett mit kéne tennie. Biztos bepánikolna. Egy picit elfogta a félelem, de aztán lecsillapította magát, hisz használtak gumit, nem történhet semmi baj. Bár ha történne is, a szüleit úgyse érdekelné. Elvégre mikor tudnák meg? A 9. hónapban? Vagy miután megszületett az unokájuk? Nagyot sóhajtott és föltápászkodott az ágyból. Álmos volt, fáradt, a lábai izomláztól égtek(a sok ugrálástól és táncolástól), és egyre csak kínozta a gondolat hogy el fog terjedni az iskolában hogy miket művelt és hogy milyen szemmel fognak nézni rá az emberek.

De nem történt semmi. Beért a 2. óra második felére és beült a padba. Senki nem nézett rá szúrós szemekkel sem az óra alatt, sem a szünetekben. Pár srác rámosolygott ahogy mindig, de ennyi semmi több. Ugyanúgy beszélgettek, ugyanúgy hülyéskedtek, és ugyanolyan flegma és beképzelt volt mint azelőtt. Dylan tulajdonképpen rá se nézett, mintha mi sem történt. volna. Nem igazán tudta hogy mit kéne tennie. Odamenni a fiú barátnőjéhez és megmondani neki az igazat, hogy egy hatalmas tapló az ember és megcsalta, talán nem egyedül vele, vagy  a sráccal kéne beszélni, vagy csak szimplán hallgatni az egészről. Meg akarta beszélni a dolgokat Dylan-nel, de nem volt mersze leszólítani, talán hülyének nézi, kineveti, azt se tudja hogy mit kéne mondania. És miért pont neki kéne odamenni? Végül vette a bátorságot és a hosszú szünetben félrehívta. Nem tudta hogyan fogjon hozzá, de nem is kellett a fiú egyedül is rájött hogy miről van szó.
-Figyelj, felejtsük el a tegnapot. Szeretem Lizát, szóval nem akarom hogy bármi kiderüljön, a bugyidat eltetted? -Halk suttogás, talán az a legrosszabb az ilyen beszélgetésekben hogy nagy titkot őriznek és a nagy titkok hallatszódnak ki a leginkább az iskola zajából.
-Kidobtam.
-Jól van... Hova?
-Mi jelentősége van?
-Hova?
-A szobádba. Szerinted hova kellett volna még cipelnem?!
-Basszus Szofi!

Amikor két gyerek riadtan társalog egy olyan dologról amit együtt követtek el, de mind a ketten megbánták. Nincs is szebb, csilingelőbb hang az iskolában arra, hogy könyedén kilibbenjen ajkaik közül és szárnyra kapjon mint egy finom kis pletyka megfűszerezve pár túlzott, de még elképzelhető ínyencséggel.

Egy kis apróság

Mindennek ellenére nem derült ki soha semmi.

***

Reggel 9 óra.

A szúrós napfény belesütött szemébe, s keltette föl gyönyörű álmából a hercegnőt. Még nem látott a káprázattól, de annyit ki tudott venni hogy ez a valóság, és rájött hogy vissza kell aludni. Még nem akar felébredni. Rideg ez a nap és fáradékonysággal teli,minek fölkelni, hiszen most is elég pilledt így a boldogság és a szomorú rádöbbenés közepette: Haza kell menni.

Álom nyomja még megfáradt lelkét.

Jared kinyitja szemeit. Eleinte kicsit homályosan, de aztán kiélesedik előtte a kép, Anna a paplanjába öltözve, fehér karjaira rávetül a melengető fény, s egy pillanatra aranybaburkolózik az egész test és lélek. Az még egészen kivehető hogy bánatos mosolyát felé szegezi, aztán egy pillantás és meghalt az egész.

-Akkor mi most?..
-A barátom vagy.

Nem szól semmit, csak bágyadtan hallgatja az egyre inkább elkeserítő valóságot. Miért hagyja mindig magát? Miért nem képes egyszer azt mondani hogy nem? Ez már a második alkalom volt hogy lefeküdtek, és még mindig szerelmes a fiúba. Még akkor is ha ezek után jön a pofáncsapás.
-Igen.
-De... Tudod..néha ez nem elég.

Néha. Ha ez az egyetlen szócska nem lengne ott esetlenül anank a reménnyel teli mondatnak az elején, minden probléma egy szempillantás alatt összezsugorodna. Talán más itt rögtön összepakolt volna és egy szó nélkül elmegy. De Anna szíve csordultig telítődött azzal a gyönge lábakon álló képtelen érzelemmel. Nem volt képes elengedni. Akkor is ha ott van az a "néha". Talán idővel el tudja majd engedni. Talán idővel a név jelentéktelenné válik és az érzések kifakulnak.

Bátortalan szavak hatalmas súllyal.

-Lennél csak az enyém?