Ahogy Szofi látta az események zajlását kissé elfogta a féltékenység. Látta elsuhanni maga mellett a szomorkásan mosolygó lányt és a magas, komor kiismerhetetlen csávót amint kézenfogják egymást.
Mintha minden lelassult volna. Egyszerre csak elkezdte érdekelni hogy vajon mi történhetett. A lány nem izgatta, sokkal inkább az hogy mi lehetett olyan súlyos és elképesztő amiért Jared ilyen,.. hogy is fogalmazhatnánk, emberien viselkedik. Sosem szokták érdekelni hogy mi van másokkal. Az esetek többségében inkább magával volt elfoglalva és nem fordított nagy gondot arra hogy megismerjen másokat, hogy érdeklődjön felőlük, hogy megtudja mi a helyzet velük, hogy egyszerűen lelkizzen bárkivel is, mert rohadtul nem érdekelte hogy már megint vajon ki milyen sztorival áll elő a borzalmas tinédzserkorszakából. Ilyenkor az emberek mindig olyan nagy hangsúlyt fektetnek a szenvedésre. Mindig mindenütt szenvedni kell. Talán ha felnövünk és kicsit érettebbek leszünk megértjük hogy nem csak körülöttünk forog a világ és nem fogjuk mindezt annyira nyilvánvalóvá tenni. Bár a tényen nem változtat a dolog hogy valószínűleg ugyanígy fogunk érezni. Szofi ennyivel érettebbnek gondolta magát a vele egykorúaknál. Mindig így érzett. Egyszerűen lenézte a többieket gyerekességükért és hogy mindig mindenért nyafognak. Ráadásul pont neki.

Néha visszaemlékezett a kiskorára, amikor még nem igazán találta a helyét a gyerekek között.

Koravén volt, jobb szeretett inkább a felnőttek köreiben lábatlankodni és velük beszélgetni még akkor is ha nem nagyon értette hogy miről van szó, csak a sajátos módján. A gyerekeket már akkor gyűlölte. Indokolatlan viselkedésük felzaklatták őt. Gonoszak és képmutatóak voltak, amire valljuk be, egy kicsit kötelez a gyerekkor.

Elég szótlan gyerek volt, ez a tulajdonsága mostanra is megmaradt, legalább is azokkal akikkel nem volt olyan hű de nagyon jóban, nem volt valami bőbeszédű. Inkább csak hallgatott. És akkoriban az összes gyerekkel így volt. Végighallgatta a nyafogásukat és együttérzést színlelve megölelgette az illetőket.
Óvodáan egyszer találkozott egy hozzá hasonló kislánnyal. Vagy legalább is eleinte így gondolta. Az ovi kerítése választotta őket csak el. Egy hatalmas hajzuhatag. A lány ott gubbasztott a rácsoknál, piciny karjaival összefogta lábait és térdére helyezte állát. A szája előrebiggyent, mintha mindjárt sírna, de a szemei rezzenéstelenek voltak. Kissé ilyesztő volt de érdekes.
-Hé! Hahó! Szia!
A barna, göndör hajkupac megrezzent, majd felé fordult.
-Mi bajod? Miért nem vagy az oviban?
Semmi válasz.
-Válaszoljál már! -Mordult rá kicsit már idegesen. Megmagyarázhatatlan hogy miért ment oda akkor hozzá. Talán némileg több együttérzés lehetett a kislányban mint a jelenkori tizenéves énjében.- Na, nekem elmondhatod.. -lágyabb hangnemben folytatta.- Nekem mindenki elmondja a baját. Például hogy a Bettit szereti a Márk, de a Betti nem szereti a Márkot és nagyon idegesítő hogy folyton a nyakában liheg és levakarhatatlan az a fiú. De én tudom az igazat hogy valójában a Bettinek is tetszik a Márk, csak egy kelletős liba. Elég idegesítő mert folyton ezzel nyafog nekem.

Halk kuncogás.
-Na, mi az? Anya is elszokta nekem mondani hogy apa milyen egy lusta disznó és hogy mennyire gyűlöli, de aztán amikor hazajön mindig megpuszilja(amit én undorítónak gondolok mert milyen már hogy puszilkodnak, fúj) és azt mondja neki hogy szereti. Nekem is szokták néha mondani. Neked szokták mondani hogy szeretnek? Na miért vagy ilyen csöndes?

Az egész délutáni "beszélgetés" egy nagy kérdezz felelekből állt, amin egyetlen kérdésre sem érkezett válasz. A két lány mégis jól érezte magát, még ha az egész valami vallatás szerű dologként vette ki magát.
Egy lány aki senkivel sem törődik, és egy lány akivel senki sem törődik.

Miért jutott most ez eszébe?

***

Haza ért, lepakolt. Az apja aludt a hálószobájában. Minden csupa kosz, a konyha tele van mosatlan edényekkel, amik mindd csak rá várnak. Nincs itthon kaja. Mély sóhajtás. Egy darabig csak állt a rendetlenség közepén, nézte a szanaszét heverő mosásra váró ruhákat, aztán az időre pillantott. 16:38. Elővette a telefonját, bement a fürdőszobába és hívott. A telefon kicsöngött. Hosszas várakozás. Csak egy perc, de óráknak tűnt abban a pilalnatban.
-Igen?
-Szia, én vagyok!
-Szia Anna.
-Nincs kedved lógni?