3.

-Kurvára kezd már elegem lenni belőled! Mi lenne ha néha normálisan viselkednél?!

Nem tesz semmit, csak áll és hallgat. Semmi érzelem. Semmi érzelmet nem szabad kinyilvánítani. Mindegy mit csinál, minden lehetőség rossz. Az egyik fülén be, a másikon ki. Legalább is ezt kívánja de nem képes elereszteni a szavakat. A fejében egyre inkább viszhangzik a mondat: El akarok tűnni innen!

Mégis hova mehetne? Nincs választása. Hhh, mennyivel könnyebb lenne ha valaki másnak született volna.

***

Reggel 6:25-kor ébredés. Nagy nehezen ki kell kászálódni az ágyból, akár tetszik akár nem. Pici lakás, minden apró mozdulatnak nagy zaja van. Óvatosan kell mozogni, nehogy fölébressze az apját, különben lesz megint nagy kiabálás. Álmosan, kedvtelenül totyogtt oda a hűtőhöz és villámcsapásként érte hogy nincs tej. Azt is venni kell. Nem tehetett róla, de ahogy ránézett az üres hűtőre, amiből feltűnően hiányzott a tej, szinte sírva fakadt. Mégis hogy lesz képes túlélni ezt a napot? Becsukta a frigót és mélyet sóhajtott. Össze kéne szednie magát lelkileg hogy gyorsan leszaladhasson az éjjelnappaliba. Nincs ereje hozzá. Most nem. Majd az apja elintézi, ennyit még ő is meg tud csinálni. Nem szaladgálhat mindig mindenért ő. Pedig, de...

Lezuhanyozott, fogat mosott és felöltözött. Készített magának két szendvicset a suliba, és megivott egy forró teát. Reggel jól esik. A csipkebogyós a kedvence. Tetszett neki a savanykás íze, és az a halványvöröses szín. Kicsit a vérre emlékeztette. Forró, pirosan párolgó vérre. Kiszürcsölte az utolsó csepp folyadékot is a pohárból aztán elindult az iskolába.

Hűvös őszi fuvallat sűvített keresztül hatalmas sálján. A buszmegállóban ott állt Jared egymagában. Még korán van. Reggel fél 8. Miért érzi hirtelen hogy alig kap levegőt?

-Szia!
-Szia Anna!

Megölelték egymást. Forró ölelés, pár pillanatra felmelegíti őt.

-Mi a helyzet?

Nincs kedvem ma mosolyogni... De miért nincs?
Ásított egy nagyot, karjait széttárta és nyúzottan rádőlt az előtte állóra. Arcát beletemette a farmer dzsekibe.

-Hétfő reggel. Az van.
-Húha, még sosem láttalak ilyen punnyadnak. Hát ilyen is van?
-Úgy tűnik. -Elnevette magát. Fáradt, elnyútt nevetés volt. Talán sikerült végre feladnia? Nem akarta de a lelke mélyén már rég tudta hogy így volt. Utálja az életét.

Az iskola épülete egy hatalmas zajos, undorító bermudaháromszög. Folyamatosan és végeláthatatlanul szippantja be az embereket magába. Az elején még élvezte hogy új iskolába került, új emberek közé, barátságosabb környezetbe. De aztán, idővel rájött hogy itt is ugyanúgy falakat épített maga köré hidak helyett. Képtelen egy normális kapcsolatot kialakítani. Egy hosszantartó, bizalmas viszonyt, ami csak egy kicsit is könnyítene az életén. Persze mindenkivel jóban van, az emberek kedvelik őt, de érdektelenek iránta. Végig nézett az osztálytársain... Mind olyan boldognak tűnnek. Néha csak ült a tanteremben és mosolyogva, féltékenyen figyelte a teremben lévőket, majd elfogta a bűntudat az általuk érzett gyűlölete miatt. Elképzelte hogy hirtelen terrorista támadás éri az iskolát, a falak berobbannak, kitör a pánik, ilyesztő maszkú, fegyveres emberek rontanak rájuk szétlőve minden riadozó diákot, agyukat az iskolapadra fröccsentve. Minden csupa vér, hatalmas ricsaj és vörösség öleli őt körül míg nyugalomban, csendesen ül a székén és várja hogy végre őt is felszabadítsák. Akárcsak egy beteg elméjű kortárs művész elfajzott festménye.

Furcsa fagyos érzés fogta el egy vékonyka csíkban a nyaka tájékán, ami aztán kezdte egyre nagyobbra nőni ki magát. Megérintette. Puha, ragacsos váladék csordogált ki a füléből. Vér.

-Úr isten! Anna jól vagy?!
-H?
-A füled!! Vérzik a füled!!!

Becsöngettek.

-Ó, igen.
-Le kell menned a védőnőhöz! Lemenjek veled?
-Ugyan, ez semmiség. Haggyad csak!

Kiment a folyosóra és elindult a lépcsők felé kicsit szédelegve. Az arca még egy kicsit fel volt duzzadva, érezte hogy izzik a bőre a szeme alatt. Megcsípte egy szúnyog és feldagadt a szeme. Az első hazugság a mai nap folyamán. Talán túlságosan átlátszó? Végül is előfordulhat. Mostanában amúgy is rengeteg szúnyog szabadult rá a városra, pedig már rég vége van a nyárnak. Furcsa nem?

Érezte hogy a gallérján szétterjeszkedik a vére egy nagyobb, levakarhatatlan pecsétfoltot hagyva. Teljesen beleitta magát a szövetbe. Kezét a nyakához kapta és próbálta letörölni a vörös váladékot. Egy pillanatra megállt és leengedte a karjait. Az ujjai pirosan világítottak a sárga lámpafényben. A fejében egyre csak az járt hogy vajon ha lekapcsolnák a lámpákat mennyi ideig tartana mire világos lenne? Hogy miért ilyen hosszantartó a sötétség télen, és hogy miért szürkül be az égbolt minden egyes őszi napra. Elszomorodott. Ilyenkor ő is úgy érezte hogy átveszi az évszak szomorú, rideg hangulatát és teljesen beszürkül.

Csak bámulta a kezét, és teljesen belefeledkezett az ő sajátos kis világába. Addig meredt a vörös ujjaira amíg elszíntelenedett körülöttük minden.

Jared a folyosó túloldaláról közeledett felé, egy pillanatig észre sem vette. Aztán...

-Anna jól vagy? -Kissé rémülten szegezte tekintetét a lányra, keresve a sebet, a fájdalom központját. Amióta lefeküdtek valamiért úgy érzi hogy tartozik neki annyival hogy kicsit jobban figyel rá mint a többiekre. Talán bűntudat, talán csak egyszerűen valami mélyebb érzelem, de a vége mindkettőnek ugyanaz: közelebb kerültek egymáshoz. Még ha ez nem is világos mindkettejük számára.

Fölnézett. Röpke fél percig még meredt a fiú szemeibe. Olyan hosszúnak tűnt az a fél perc, mintha átcsöppentek volna egy másik dimenzióba. Aztán pislogott, nyelt egyet. Miért viselkedik ilyen furcsán? Miért nem tud normális lenni? Miért képes ilyen könnyedén átverni a többieket? Miért nem tudnak csak egy kicsit jobban odafigyelni rá? A szíve mélyén tudta hogy szeretné ha valaki meglátná hogy nincsen minden rendben vele és szeretné ha meghallgatnák és érdekelne valakit hogy mi van vele. Ha csak egy picit átlátnának azon a szilánkvékony rétegen ami elválasztja őt a külvilágtól.

Elvigyorodott. - Ne is törődj vele! Mindjárt lemegyek az orvosiba. Csak előbb kezet mosok.
-Lekísérlek jó?
-Ne! Nem kell! Menj órára!
-Anna. Lekísérlek. -Ellenvetést nem tűrő arc. Tényleg komolyan gondolja.

Talán egy újabb tél vette kezdetét az életében, de az is lehet hogy idén télen kisüt a nap és ezúttal nem követeli meg azt az idétlen, álszent mosolyt mert addigra már igaz lesz.