1. Rész
2014.09.29. 21:00, Shoe
1.
Hiába vágysz valamire amit nem érhetsz el. Sosem fogsz akkorára nőni hogy elkapd és megszerezd, mert mindig többet és többet akarsz majd. Sosem elégedsz meg azzal amid van...
A kora reggeli várakozás mindig egy végtelennek tartó álldogálásnak tűnik. Aztán mikor megérkezik a busz rájövünk hogy csak pár percet töltöttünk a süvitő szélben fagyoskodva.
Szofi Brown a városi újság sudokuját próbálta megfejteni, de figyelme elkalandozott a főcímen. alaposan szemügyrevette a kemény betűtípust, amit olyan egyszerűnek és szokásosnak vélt. Csak később olvasta össze a betűket miután eléggé felbosszantotta magát azon gondolatokkal hogy az egész élete egy monoton semmit tevés. Túl átlagos, túl egyszerű, túlságosan ugyanolyan mint a többi száz meg száz embernek akikkel nap mint nap találkozik. Senki sem lóg ki a sorból. Mindnekinek ugyanazok a problémái, egyforma stílusú cipőt, nadrágot hordanak, a beszédük is tökéletesen ugyanolyan, a stílusuk a viselkedésük. Miért kell neki is beállnia a tömeg sorai közé? Hirtelen a katonaságban érezte magát, pedig semmi köze nem volt az egésznek hozzá. Az őszies illatok, a külváros hangulata, a sárguló fák. Mind ezeknek mégis mi köze lehet a katonákhoz? Ha végig gondoljuk végül is elég sok. Nekik is van életük, családjuk, otthonuk, ahova ugyanúgy beköszönt a tél, kopasz lesz minden és szép lassan fehérbe burkolózik a táj. Ugyanúgy, ahogy mindenütt máshol.
Miután lediplomázott orvosnak állt.
Diploma. Milyen egyszerűen hangzik és milyen könnyedén átsuhannak felette az emberek ahogy leírják, elolvassák. Pedig ha arra kerül a sor, igenis bonyolultnak és ilyesztőnek tűnik majd. Egyszer nekem is le kell diplomáznom..
Az idei ősz nagyon fagyosnak ígérkezett. Alig köszöntött be a szeptember, mintha valami hirtelen képszakadás történt volna, és a nyár és az ősz közötti átmenet eltűnt benne.
Talán Szofi egyhangú és unalmas élete is épp úgy és éppen olyan váratlanul tűnt el mint ahogy kellemes időjárás a forróság és a fagypont között.
***
A buszmegállóban ült sértődötten, maga elé bámulva és egyre csak azon töprengett hogy hogy lehet valaki ekkora tuskó. Aztán rájött hogy talán ő sem különb, elvégre meg volt a lehetősége hogy segítsen valakinek de nem tett semmit, csak fapofával továbbsétált.
-Csak nem segítenél a kis barátodon?
-Ő nem a barátom.
A szavak végtelen viszhangként söpörtek végig a fejében. Ő nem a barátom. Ő nem a barátom. Ő nem a barátom. Ő nem a barátom...
-Akkor kerülj ki b*szdmeg!
Soha nem szokott kijönni a sodrából, általában nem mutat semmiféle érzelmet de úgy tűnik a félelem hogy valami olyasmibe keveredik ami számára ilyesztő és egyáltalán nem megszokott, felülkerekedett ezen a kényszeres visszafogottságán.
Ám hiába a hirtelen düh, ami gyorsan el is illant és egyszer csak a falnak trancsírozva találta magát. Fellökték, és minden haragja ami összegyülemlett ez alatt a pár másodperc alatt most furcsa meglepődöttséggé változott.
Még is hogy lehet ekkora szerencsétlen?
-Mi van?
-Szóval?
-Mi szóval?
-Mi történt veled?
-Semmi.
-Nem akarsz róla beszélni?
-Mégis miről?!!
-Az arcod. Föl van horzsolva.
-Nekem jött egy vadbarom és nekivágódtam a falnak. Ennyi.
-Ó. szegény. Kérsz sebtapaszt?
-Nem.
-Biztos?
-Igen!
-Szóval, akkor most kérsz vagy nem?
-Szórakozol?..
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés