10.

Akkor még nem tudták hogy mi vár rájuk. Hogy a 3-ból 2 lesz, hogy egyszer minden véget ér, persze fiatalság-bolondság. Nem gondolkozunk ilyenkor azon hogy vajon mi lesz majd a jövőben. Mi fog történni ha ez véget ér. Mi lesz majd ez után? Sejtelmük sem lehetett arról, hogy egyszer bekövetkezik a lehetetlen. Hogy ismét, örökké, egyedül maradnak. Mérhetetlenül fájón, a saját magányukban, elzárva minden kínjukat a külvilág elől.

Ezért hát kedves olvasó, fogadd meg eme szavakat, miszerint idővel tanuld meg élvezni a jelent és élj úgy, hogy a jövőben boldog pillanatként emlékezz a mostra, ami akkor már a múltat fogja jelenteni számodra!

***

Szofi ült és hallgatott. Hogy miért? Minek mondta el? Tényleg minek? Erre a kérdésre maga sem tudta a választ. De egészen meglepődött a lány reakcióján. Ha elmesélte valakinek hogy tulajdonképpen mi is a helyzet otthon mindig csak a szánakozó tekinteteket kapta, meg egy egyszerű "sajnálom"-ot. Nem igazán beszélt a problémáiról, arról hogy tulajdonképen egyedül él a 3 macskájával egy hatalmas házban. Vagy talán nem is volt olyan nagy az a ház? Talán csak ő érezte olyan üresnek.

Anna meglehőtsen naív lánynak tűnt. Annak a tipikus természetnek aki csak úgy lézeng, elvan a maga kis világában és nem idegesíti fel magát minden apróságon. Egész nap jókedvű, tuladjonképpen a mosolyával hódít. Sugárzik az arca amikor ránéz, amikor beszélget valakivel. Ezértm indig is iregyelte. Legalábbis azóta amióta megismerkedett Jareddel. Látta már párszor őket a folyosón beszélgetni, de többnyire az a látvány tárult elé hogy Anna lelkesen beszél, Jared meg unott fejjel bólogat.

Magában szánta a lányt amiért ennyire optimista és lelkes. Hogy lehet valaki ilyen vakarék? Ennyire vak? Ennyire frusztráló jelenség? Később rájött hogy nem Anna volt vak, hanem ő maga. Félreismerte.

***

Anna összetörve omlott a két erős kar közé. Nem engedte. Először nem akarta hogy ez történjen. Nem is számított arra hogy majd a fiú eléjön. Azt hitte hogy az út alatt sikerül összekapnia magát és mikor találkoznak csak a vérző orrát kell elmagyaráznia. Kínos volt számára hogy Jared hallotta az apját, a léptei, súlyos lélegzetét, látta a véres arcát, a lilán éktelenkedő véraláfutásokat a karján, a könnyeit, a zokogását. Ahogy az ujjai Annak karjára tapadtak és megszorították azt, csak állt ott, és el se hitte hogy ez tényleg megtörténik.

"Hiába is próbáljuk visszatekerni az idő kerekét, a múlt eseményeit sosem fogjuk tudni megváltoztatni..."

Aztán csönd lett. Csak egy pillanatra, de megtörtént. A szívébe belekapott az az ismerős szúró fájdalom. Elengedte magát, hagyta hogy gyönge teste belehulljon Jared őlelő karjaiba, és végre megpihent. Nem tudott ellene mit tenni, egyszerűen nem tudott tovább uralkodni a testén. Egy darabig csak ott álltak, aztán meszólalt.

-El akarok menni.
-Hm?
-Nem akarok tovább itt maradni.

Jared csa kannyit mondott hogy jó, megfogta a lány kezát és elindultak lefelé a lépcsőn. Nem selythette hogy a lány teljesen másképp értette.

Egész úton fájt a szíve. Sajgott, lüktetett, érezte hogy valami nincs rendben. Az a fajta balsejtelem volt ez, amiről öszönösen tudja az ember hogy ez most valódi fájdalom, valami tényleg történni fog. Mégsem szólt, nem akarta megijeszteni, nem akart félelmet kelteni, nem is érezte úgy hogy szólnia kéne, csak egyszerűen bűmult maga elé. Nézte a lépteit, hallgatta ahogy a homokszemcsék csikordulnak a talpa alatt. A vizet magábaszívta a föld és még kicsit nedves volt a talaj. Aztán megérkeztek. Nemvolt otthon senki, a ház teljesen üres volt.

-Biztos elmentek kutyát sétáltatni.
-Biztosan.

Jared nem gondolta hogy valaha is ilyesmiben lesz része. A szíve még erősen zakatolt. Nem tudja hogy mitől letth irtelen ilyen ideges, mintha adrenalin áramlana végig az ereiben. Leültette Annát az ágyára. A lány eldőlt, nagyot huppant a fehét paplanon. Az ujjai már nem voltak véresek, orrából már nem ömlött a vér, csak a ruháján villogtak azok az odaszáradt bordós voltok. A lábai lelógtak a földre. Jared odament, kikötötte a cipőfűzőket és levette a cipőket majd óvatosan az ágy mellé heylezte őket. Ahogy végignézett a lányon valamiért öröm fogta el. Örült hogy újra látja, örült hogy itt van vele, de legszívesebben ordított volna egy nagyot.

Mi történt? Mi ez az egész amibe ő most belecsöppent? Talán ezek azok a kérdések amiknek meg kellett volna fordulniuk a fejében, de nem így történt. Nem gondolkozott, nem kérdezett, csak nézett. Nézte azokat a csodálatos barna fürtöket, amiknek semmi bajuk nem esett, a fékonyka fehét karokat, a fölszakadt szájat, a vörösre sírt szemeket, amik mosto lyan üvegesen meredtek maguk elé hogy borzasztó volt nézni. Mégsem érzett semmi kellemtlent. Csak tette amit tennie kellett. Amit az ösztönei súgtak.

Szerelmes Annába. Mostmár tudja, biztosan tudja. Akkor mégis, miért kell így látnia? Itt nincsenek miértek? Csak van és kész.

Fölé hajolt, de nem reagált semmit. Meg akarta csókolni, aztán inkább úgy döntött hogy puszit ad az arcára. Nem akarta letámadni őt, akármennyire is vágyott a közelségére. Majd Anna megragadta a csuklóját. Nem erősen, csak éppenhogy lehetett érezni gyönge ujjainak szorítását a bőrén.

Fölültette, levette róla a koszos ruháit és keresett neki egy pólót. Majd melléfeküdt. Közelebb húzódott hozzá és megcsókolta a száját. Hideg, nyirkos ajkak voltak. Anna sóhajtott még egyet utoljára. A mély lélegzetbe, úgy érezte hogy beleszakad a tüdeje. Lehúntya a szemét és csak pihent.